Harminchat csapat egyszerre, mint amikor a tévé még nem kényszerítette ránk a szétdarabolt közvetítéseket. És rögtön jön a „Bocs, Ciotti…”

Na jó, szálljunk fel erre a szerdára, mintha Doc Brown DeLoreanje lenne, és engedjük magunkat elragadni a nosztalgiától. Utazzunk vissza az időben a távoli vasárnap délutánokig, amikor a mérkőzések mind ugyanabban az időben kezdődtek, és a tévé még nem volt olyan erős, hogy rákényszerítse a szétdarabolást, ami csak az asztalnál volt értelmes. A vasárnapon, a mise napján kívül csak szerdán ünnepelték a focit, ami a legszentebb dolog, az Európa-kupa tabernákuluma volt. A szentség abból fakadt, hogy minden bajnokságnak megvolt a maga istene, egyetlen istene. Ma egy nemzetnek akár öt állítólagos istene is lehet. A Bajnokok Ligája egy pogány ünnep, egy rave party. Csak szerdán és vasárnap, mert a hét egy csokoládés doboz volt: vasárnap este a sorozat, hétfőn az amerikai film, csütörtökön Mike kvízje, szombaton a varieté.

Aztán a doboz felborult, a csokoládék összekeveredtek, és most minden nap mindent látunk: focit, filmeket, vetélkedőket… De ez a szerda valami régimódi, a kortárs vintage varázsát hordozza magában: 36 csapat játszik egyszerre, az eredmények egymást követik, a rangsor változik, és Ameri hangja cseng a fülünkben („Bocs, Ciotti…”), Provenzali, Ferretti, Cucchi hangjait halljuk a fülünkben… Nincs pörkölt, csak egy egyedülálló karácsonyi lakoma, mindenből minden, csak a harcsahús hiányzik: az Inter, a Juve, a Napoli és az Atalanta a továbbjutásért küzd, Mou a Real ellen, Tonali Kvara ellen, Osimhen Haaland ellen… Végül, visszatérve a jelenbe, reméljük, hogy minden olasz csapat még versenyben lesz. A Cetra kvartett.